A klasszikus angol munkásosztály gyermekeként a filmes szakmát nem az egyetemi padban ülve tanulta ki. Profizmusát és szabad gondolkodását a sok gyakorlásnak köszönheti, amelyet a brit reklámiparban eltöltött néhány év tett lehetővé. Alan szerint az ötleteket nem szabad karanténba zárni, engedni kell, hogy szárnyaljanak, hisz a történelmet mindig a kicsit flúgos emberek flúgos gondolatai vitték előre.

Ugyan kinek jutott volna például eszébe, hogy filmet lehet rendezni, úgy hogy a legidősebb szereplő is csak tizenkét éves? A Bugsy Malone-nal, a gyermekgengszter-musicallel meghódította azt az Amerikát, ami már égett a vágytól, hogy Al Caponét rács mögött tudja. Innen már egyenes út vezetett a napfényes Hollywoodba. Visszatekintve azokra az évekre Sir Alan azt mondta, a mai tudásával biztos eszébe sem jutna belevágni egy ilyen produkcióba. Fiatalság bolondság …

Életének következő jelentős állomását az Éjféli Express elkészítése jelentette. A török börtönből kiszabadult Billy Hayes visszaemlékezéséből az akkor még pályakezdő Oliver Stone írta meg a forgatókönyvet. Alan, mint a film rendezője kiemelte, technikai okokból kénytelen volt bizonyos elemeit a forgatókönyvnek átírni. Ahogy fogalmazott, a rendezőnek mindenre joga van. A végeredmény pedig magáért beszél.

Hajlamos az ember azt hinni, ha egy film „based on a true story” –val kezdődik biztos igaz történet alapján készült. De ez nem mindig igaz. Sir Alan is változtatott, szerinte az ő verziója jobb lett, mint az eredeti. Hiszen ha elképzeljük, hány kézen át jut el az eredeti történet a filmvászonig (memoár, forgatókönyv, rendező, producer, néző) természetes, hogy messzire kerülünk az igazságtól.

„Nekem a forgatókönyv olyan, mint egy tervrajz. Koordinátákat adok meg a végcél eléréséhez. Persze az első vázlat mindig rossz.” Még neki is két hónapig tart egy forgatókönyv megírása, és még legalább egy év a csiszolgatás. „De ez még mindig egyszerűbb, mint a rendezés, és az ebédszünetek is hosszabbak.” A leendő íróknak, azaz nekünk kulisszatitokként elárulta, hogy addig nem jó egy forgatókönyv, amíg az csak az írónak tetszik. Fontos a visszacsatolás másoktól is, ezért semmit sem kell túlbonyolítani. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít – minimális szómennyiséggel is le lehet írni a történetünket.

“Csak, ha csinálod, akkor leszel egyre jobb” – elmondása szerint tehát nem az a fontos és említésre méltó, hogy az ember pénzt kap a munkájáért, hanem hogy megírta őket, és ezzel is csak job, tapasztaltabb író lett. Még neki is vannak pusztán csak papírra vetett ötletei, amik lehet, örökké ujjgyakorlatok maradnak.

Manapság, amikor mindenki munkaeszköze a számítógép – még az íróé is, ne elégedjünk meg a képernyő virtuális valóságával. A kézzel fogható tapasztalat új megvilágításban láttatja a leírtakat.
Itt egy tuti recept Alantől: ha kész a forgatókönyv, vagy egy részlete, nyomtassuk ki és üljünk be vele kedvenc bisztrónkba, majd egy pohár sör vagy kávé mellett olvassuk át. Még az sem baj, ha pecsétes lesz a papír.

Alan szerint a jó forgatókönyvíró az ígéretesnek tűnő gondolatokat nem csak betűkben, hanem képekben is látja, sőt ha ismeri a rendezőt, akkor még az ő ízlését is figyelembe veszi az íráskor. Ő is azok közé a rendezők közé tartozik, akik saját szájuk íze szerint még módosítják a forgatókönyvet, ha szükséges.

Mint mondta, saját magát inkább drámai rendezőnek tartja, aki igyekszik megtalálni a drámaiság és a művészet, valamint az üzlet közötti arany középutat. És ha még alkotásaival a közélet alakulására is hatni tud, mindent elért, amit csak lehetett filmjeivel.

A Fame, az Angyalszív, a Lángoló Mississippi és az Evita alkotója az elmúlt ötven évet karikatúrákban is az utókorra örökíti. Búcsúzóul mi is kaptunk egy kis ízelítőt belőle. A két nap elteltével úgy érezhettük, mi is mindent le akarunk írni. Írni, írni és írni!

Dorothy Lawrence