Amikor Joe Eszterhas megérkezett, magyarul köszöntötte a hallgatókat, amivel rögtön belopta magát mindannyiunk szívébe. Az előadás két napig tartott, és bár végig tanultunk, ezt egy pillanatig sem lehetett észrevenni.
Szombaton először megnéztük Eszterhas egyik legsikeresebb alkotását, amit 13 nap alatt írt meg, az Elemi ösztönt (1992). A mű második része, amelyben Joe csak a karaktereket alakította ki, kemény kritikát kapott. A film producere, Andrew G. Vajna és Eszterhas is egyetértett abban, hogy ezt a részt nem kellett volna elkészíteniük.
A Zenedobozról is szó volt, ami nagyon közel áll Joe Eszterhas szívéhez. Ez az a film, amit az egyik legjobb munkájaként tart számon az író. A történet egy családról szól, akik Európából az Amerikai Egyesült Államokba emigrálnak és, évtizedekkel a második világháború után, az apát háborús bűnökkel vádolják meg. A sors iróniája, hogy évekkel a film elkészítése után Joe apját is ugyanúgy megvádolták, amiért a második világháború alatt a nácik oldalán tevékenykedett. A forgatókönyvíró soha nem bocsátott meg ezért édesapjának. Munkái is remekül tükrözik ezt a fajta makacsságát, és szenvedélyét.
Megpróbálta elmagyarázni az írás Eszterhas féle folyamatát, de azt is hozzátette, hogy ez a procedúra mindenkinél más. Nem rejteget semmilyen titkot, egyszerűen csak belülről érzi, hogy ha valami különlegeset ír. Ha úgy látja, hogy az egyik résszel nem stimmel valami, akkor azt kidobja, nem számít mennyi időt szánt rá.
Saját karaktereivel úgy törődik, mintha a gyermekei lennének, és ha valaki megpróbál rajtuk változtatni, ő addig védi őket, amíg csak lehet. Mesélt kollegáiról, rendezőjéről, Sharon Stone-ról, Mel Gibson-ról és az apjával való kapcsolatáról. Mi bármiről kérdezhettük őt, mindenre készségesen válaszolt.
A végére hagyott két nagyon fontos tanácsot: az egyik, hogy minden nap írjunk pár órát, a másik pedig valahogy így hangzott: Magyarok vagyunk, nem vagyunk lusták! Ne legyetek lusták!
