A BFA a tegnapi előadás alkalmával ismét beváltotta ígéretét, miszerint az Akadémián olyan szakemberek tanítanak, akik nemcsak jelentős szakmai tapasztalattal rendelkeznek, de tudásukat át is tudják adni a diákoknak. Miskolczi Péter és Hódi Jenő úgy beszélgettek tegnap, hogy három óra alatt szinte minden fel nem tett kérdésünkre választ kaptunk. Azokra, melyeket magunktól talán nem mertünk megkérdezni. Mert félünk szembenézni a lehetőségeinkkel.

Pedig vannak lehetőségeink, hogy filmkészítőkké váljunk, akik valóban filmet készítenek. Miskolczi Péter arra bátorított minket, hogy kérdezzünk, és dolgozzunk. Hiszen vannak szakemberek, akik örömmel segítenek. Vannak producerek, ha van egy jó ötletünk. És vannak egész évben nyitott pályázatok is, ahová érdemes eljuttatnunk az ötleteinket, akár egy egész forgatókönyvet. Ilyenek a Magyar Nemzeti Filmalap pályázatai, ahol Miskolczi Péter a döntőbizottság tagja. És igen, elolvassák a munkáinkat.

Az előadás során megtudtuk, kik pályázzanak forgatókönyv-fejlesztésre, mik azok a szempontok, amiket a döntéshozók figyelnek egy-egy pályázat elbírálásakor. Van-e létjogosultsága a rövidfilmeknek és művészfilmeknek? Ahogy mindkét szakember hangsúlyozta, ha a rövidfilmekre jelenleg nincs is az országban állami fejlesztési keret, mégis érdemes belevágni, mert – kiváltképp egy elsőfilmes író vagy rendező – krediteket kell, hogy szerezzen, filmfesztiválokra pedig eljuthatnak. De milyen lehetőségei vannak egy elsőfilmes írónak, rendezőnek, producernek? Kikkel érdemes együtt pályázni ahhoz, hogy a kreditek balanszba kerüljenek egy filmes csoporton belül?

Ha készen van egy könyv, mi a következő lépés? És az azt követő? Milyen utat jár be egy film az ötlet megszületésétől a terjesztésig? Kinek mi a feladata a folyamatban? Milyen költségvetési kapaszkodók vagy buktatók állnak előttünk, egy magyar film vagy koprodukció esetén?

Forgatókönyvszakos BFA-hallgatóként rendkívül érdekes és nem kevésbé hasznos volt számomra, hogy az előadáson nem csak a filmírók szemszögéből közelítettük meg a fenti kérdéseket, hanem betekintést nyertem a rendezői, produceri munkafolyamatokba, megismerve leendő kollégáim feladatait is. Hiszen az író nem csak ír, a rendező nem csak rendez. Hanem fejleszt, pályázik, terveket készít. Ha pedig nem ismerjük a későbbi munkafolyamatokat, melyeknek írókként mi is közvetetten szereplői leszünk, nem tudunk a megfelelő emberekhez fordulni, nem tudunk pályázni, és megtenni az első lépést az ötlet és a megvalósulás közötti hosszú, de mindkét szakember szerint követhető úton.

Bak Zsuzsanna, Budapest Film Academy

Ezt követően a pitchek egymásutánjának lehetünk fül- és szemtanúi: megtudjuk, hogy itt nem érdemes összevissza ficánkolni a történések között, csakúgy, mint ahogy a fölösleges tátogásnak sincs helye, hiszen a hallgatóság a filmötletek lényegében készül megmártózni. Ezen felül korlátlan mozgástér kínálkozik a sodró történetek számára, az érzelmek hideg és meleg áramlatainak, a humornak és az örvénylő konfliktusoknak mind-mind akad hely. A cél pedig a megvalósítás, s nincs is ennél jobb alkalom arra, hogy az ötletgazdák kifogjanak néhány új csapattagot.

Az ajtón kilépve pedig az az érzésem támad, hogy a bennem lévő aranyhal tett az akváriumban egy olyan kört, amelyet soha nem fog elfelejteni.

Magyar Eszter Csenge

Nem tudtam, hogyan írjak forgatókönyvet. Írói tapasztalatom már van, de nyilván nem mindegy, hogy valaki, ha szerelő, víz vagy gáz. Író vagyok, de nem forgatókönyvíró. Ez egy szakma, ennek fortélyait, technikáját szerettem volna elsajátítani.

Erre az órák során minden lehetőségem megvolt, az iskola ehhez minden eszközt biztosított. Olyan emberektől tanulhattam, akik nemcsak elismert szakemberek, hanem jó tanárok is, akik át tudták nekem adni, mitől válik önálló személyiséggé a karakterem. Önismereti gyakorlat is volt ez. Ismernem kell magam, én mit mondanék, ismernem kell másokat, kik mit mondtak már bizonyos helyzetekben, ahhoz, hogy a filmem karakterei hitelessé váljanak.

Jelen lehettem, amikor a saját és csoporttársaim szereplői is megszülettek, nem is egyszer, hanem ha kellett százszor is, hétről-hétre eljöttek az órákra, hogy változzanak, vagy újraszülessenek. Ahogy elkészültek, mindig egyre többen lettünk a teremben. Egy félév alatt hús-vér emberekké váltak.

A Budapest Film Academy gyakornokaként pedig volt alkalmam egyéb készségeket is elsajátítani, melyek korántsem elhanyagolhatók, ha a szakmában sikeres szeretnék lenni. Megtanultam, én mit mondhatok, ha a filmemhez stábot, producert keresek, vagy pályázni szeretnék támogatásokra. Nem ötsoros körmondatokat. Nem is egy mesét, amiben hiszek, ami ott él már a fejemben tisztán, mintha csak valóság lenne. Mert nem az.

A filmen a valóság az, amit leírunk, ami olvasható, hogy aztán nézhető legyen. És csak az látszik, ami ott van a papíron, feketén-fehéren. Színezhető, díszíthető, de érthető, egyszerű, logikus. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz visszacsöppenni a valóságba… ahhoz, hogy másoknak mesét teremtsünk…

Hogyan tovább? Nem kell előre rohanni. Meg kell állni egy kicsit, sőt, visszatekinteni, és feldolgozni mindazt, amit eddig láttunk, hallottunk. Szétrobbantani, elemeire szedni, majd rendszerezni az ismereteket. És újra és újra nekiállni a szövegnek, addig dolgozni rajta, míg készen nem lesz. A valóságban, és nemcsak a fejünkben.

Köszönöm az élményt!

Bak Zsuzsanna
Budapest Film Academy

Végül óra ütközés miatt a rendezői helyett az operatőri képzést kezdtem el, ami utólag egyike a legjobb döntéseimnek. Eleinte féltem, mivel ez a része a filmkészítésnek távol állt tőlem, életemben összesen kétszer fogtam kamerát a kezembe, de szerencsére rögtön az alapoktól kezdtük el az anyagot. Kétszer 1,5 óra, közte kis szünet, elismert operatőr (Vecsernyés János) mesél, tanít, elvarázsol. Az első alapozó óráról rögtön zsongó fejjel távoztam. A második órán pedig rögtön kiszakítottak minket az addig ismerős környezetből, és az ingerszegény tanterem helyett egy utómunka stúdióban találta magát a csapatunk.

Aztán eljött a negyedik és mi már a Sparks műtermében pakoltuk a lámpákat, világítottunk, rekonstruáltunk és ismerkedtünk a profizmus bizsergető illatával. Következő órán visszatérve a tanterembe pedig rögzítettük agyunkba a lámpák, visszaverő felületek és egyéb hasznos kütyük neveit. Félúton vezetőt váltottunk, Marton B. Frigyes vitte tovább a csapatot a megkezdett úton. Elkezdtük egyre tudatosabban tervezni a világítási konstrukciókat. Beszéltünk, vitatkoztunk és közben nem feledkeztünk meg a Sparks adta tapasztalatokról sem. Az év betetőzéseként pedig egy 2 órás műtermi gyakorlat során építettük fel az előre megtervezett jelenet lámpaparkját.

A rengeteg új tapasztalat mellett amit a tanároktól kaptam, nagyon sok új, tehetséges embert ismertem meg. Ennél pedig szerintem nincs sokkal fontosabb ebben a szakmában. Jókor jó helyen lenni mindig hasznos, főleg ha az emberben is megvan a jóra való lehetőség. Köszönöm a félévet!

Kőrösi Máté (ELTE-Budapest Film Academy)

Nagyon pozitív csalódás volt a képzés. A heti egy alkalom miatt úgy gondoltam, hogy komolytalan lesz, szerencsére tévedtem. Első tanárként Vecsernyés Jánost kaptuk. János mind tudásával, mind humorával egyből meggyőzött, hogy ez a félév egy jó félév lesz.

Nagyon szimpatikus volt, hogy egyszerre részesültünk az operatőrséghez kapcsolódó művészeti oktatásban, de ugyanakkor a ma már háttérbe szoruló alap fizikát is elmagyarázták. Például, hogy egy kamera hogyan épül fel, a fény hogyan viselkedik, mint fizikai jelenség. Ezek elengedhetetlen alaptételek, amit egy leendő operatőrnek ismernie kell.

A BFA azért is egy jó iskola, mert szakmabeli emberekkel lehet találkozni, akik szívesen mesélnek szakmabeli sztorikat, tapasztalatokat, amik egyrészt nagyon szórakoztatóak, másrészt sokat tanul belőle az ember. Az elmélet után, gyakorlatban szintén kipróbálhattuk magunkat, még a viszonylag nagy létszámú osztály ellenére is.

A heti egy ELTE-n tartott alkalmakat felváltották a Sparksban lévő világítási, felvételi gyakorlatok. Reneszánsz kori festmények világításait rekonstruáltuk, megismertük a különböző fénymérőket, lámpatípusokat. Ami a legjobban tetszett, hogy tényleg próbálták belénk diktálni azt a stábszerű felállást, ami a valós forgatásokon szokott fennállni.

Összességében nagyon meg vagyok elégedve az akadémiával, sok jó embert ismertem meg és még tovább gördített azon az úton, amit évek óta próbálok magam kitaposni.”

Batka Máté
(Budapest Film Academy)

Az egyik óra eleji feladat volt, hogy egy társunk a terem közepén ült, mi körülötte. Nekünk őt kellett néznünk, két tucat számára közel ismeretlen embernek, neki pedig egy bizonyos pontra irányult a figyelme. Ez egy nagyon egyszerű dolognak hangzik, viszont megragadható a feszültsége. Ha berakunk elé egy asztalt, egy másik széket, még egy embert, hogyan változik meg a helyzete? Apró dolgok, mégis mindent megváltoztathatnak.

Alexis megismertetett bennünket a különböző energiaszintekkel. Add meg a színésznek, hogy milyen érzések keringjenek benne, meghatározza a járását, a kisugárzását, a beszédét, a komfortját, az egész karakterét.

Néhány hallgató küldött be jeleneteket híres filmekből, aki beküldte ő lett a rendező. Kapott maga mellé néhány társat, őket kellett irányítania. Átérezhettük milyen lehet a színészek bőrébe bújni.

Remek volt, akkor is, ha csak halottként feküdtél a földön. Az órán tanultakat használtuk, az energiaszinteket, hogy vannak egymásra hatással, mekkora feszültséget generálnak, ha összeütköznek. Hogyan változik a feszültség, ha egy kicsit lassabb vagy, gyorsabb, egy apró mozdulattól, vagy ha más testtartásban kezdesz.

Hasznos dolgokat tanul az ember ilyenkor magáról is. Az embernek komfort érzet kell, hogy jól teljesítsen, így van ezzel a színész is. A rendező feladata többek közt ez is, megteremteni a színésznek a megfelelő közeget. Alexis, mint színész tökéletesen tudja ezt, és mint tanár nagyon világosan bemutatta a saját bőrünkön.

Porkoláb Máté (ELTE-Budapest Film Academy)

Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színész, rendező, író tartott előadást a Budapest Film Academy rendező szakos diákjainak. A teremben már az előkészített félhomály várta a Művész urat, csupán egy állólámpa sárga fénye, és a kivetítő fehérsége világított, mely előre jelezte, hogy az órán bizony a szakma legjavából meríthetünk.

Koltai Róbertet nagy csend, és feszült figyelem fogadta a hazai diákok részéről, amit csak a külföldiek fészkelődése tört meg, mikor megpróbálták kideríteni, ki is lépett a terembe. Koltai azonban olyan természetességgel kezdett el beszélni, hogy a légkör mesélő-hallgatói hangulatba lépett át.

Mivel idén szeptemberben kezdtem el a rendezői kurzust, így elmondhatom, hogy abszolút kezdő vagyok, viszont pont ezért volt lelkesítő és reményt adó Koltai előadása. Elmesélte, hogy hogyan született meg a Sose halunk meg című első filmjének ötlete, majd hogyan csúszott ki kezei közül, mikor egy forgatókönyvíró barátja nem látott benne fantáziát, és lebeszélte róla.

Nyolc év telt el, mire újra eszébe jutott az egykori ötlete, és akkor már tovább ment: megszervezte a produkciót, lebeszélte a színészekkel, és a munkatársakkal a film alapjait, majd megszerezte rá a pénzt is… kivéve három milliót. A producer nem tudta kisegíteni, és úgy tűnt összeomlik a próbálkozás. De ilyenkor nem szabad elfelejtenie egy filmesnek: sose adjuk fel! Az olykor több száz embert is megmozgató filmkészítés bizony sok megpróbáltatásból áll, ám ha lelkesen és ügyesen haladunk előre lépésről-lépésre, akkor elérhetünk a célunkhoz. Persze nem árt, ha ehhez egy kis szerencse is társul.

Koltai Róbertnek sikerült túljutnia a kezdeti nehézségeken, ám a problémák a forgatás alatt sem szűntek meg. Nincs könnyű dolga a rendezőnek, ha a saját gyerekkori emlékeit szeretné képernyőre vinni, miközben ő maga a főszereplő. Sokan nem hisznek abban, hogy ilyenkor egy produkció sikeres lehet. Ám Koltainak volt egy aduásza, remek filmesekkel dolgozott együtt: Miklós Mari vágóval, Halász Gábor operatőrrel és Dés László zeneszerzővel, aki forgatásokon és a vágáson is segített, hogy a zene szempontjából is tökéletesen összeilljenek a jelenetek.

A film végül elkészült, és óriási sikere lett: Bunyik Béla producernek, az Entertainment elnökének köszönhetően (aki szintén ellátogatott az órára) Koltai rendezése kijutott a New York-i Filmfesztiválra.

Immáron 20 éves a produkció, ám az órán együtt nevettek a nemzeti – hazai diákok. Koltai Róbert sikerének titka nem más, mint kellő humorral a nézőnek kell készíteni a filmet, és ha ez sikerül, akkor valóban nehéz lesz találni egy olyan jelenetet, ahol le lehet állítani a filmet.

Hadusovzky Petra (ELTE-Budapest Film Academy)

Régóta érdeklődöm a filmkészítés iránt, ezért örültem, hogy belekóstolhattam egy erről szóló egyetemi előadásba. Izgalommal telve ültem a középső sor, középső padjába, hogy a lehető legjobb helyem legyen.

Az előadás még el sem kezdődött, a Tanár Úr már többször megnevettette a hallgatóságot. Ezek után a kivetítőn megpillantottam az előadásra hozott film egy kimerevített részletét: „Úgy érzem nincs vér az agyamban”, olvastam a feliratot. A tanár vicces, a film egyelőre ijesztőnek tűnik, érdekes óra lesz, gondoltam magamban. Nem csalódtam. Az előadás során rengeteg értékes tippet kaptunk Hódi Jenőtől, és nem csak a filmkészítéshez.

A Született gengszterek című film sem volt ijesztő, sőt, nagyon tetszett, már amennyit órán sikerült megnéznünk a sok megállítás, kérdés és magyarázat közepette.

Rengeteget tanultam kettő óra alatt, őszintén, nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenre elég lesz az idő. Kellemes is volt, meg hasznos is. Nagyszerű élményekkel távoztam az előadásról.

Vadászi Fruzsina

Március végén azon szerencsések egyike lehettem, akik részt vehettek egy két napos mesterkurzuson a forgatókönyv-írásról annak a Laurie Hutzler-nek az előadásában, aki mint kreatív konzultáns dolgozott többek között a BBC-nek vagy a Channel 4-nek, de dolgozott már Oscar-díj nyertesekkel is, mint például Nick Park vagy Steve Box.

Az előadás elején Laurie feltette a kérdést: A jelen lévők közül ki író? Ki rendező? Esetleg ki producer? Nos, én ezek közül egyik sem vagyok. Reményeim szerint a nem túl távoli jövőben a vágók népes táborát fogom erősíteni. Akkor viszont feltehetnénk a kérdést: Mi vitt arra, hogy egy írással kapcsolatos előadáson vegyek részt? Mit is profitálhat egy vágó a hallottakból, még ha ő maga nem is foglalkozik írással?

A válasz több rétű. Elsősorban természetesen a kíváncsiság vitt rá, hogy jelentkezzem. A kíváncsiság, hogy vajon egy ilyen nagy szakmai múlttal rendelkező ember, mint amilyen Laurie, milyen ember lehet testközelből, milyen hatással tud lenni a körülötte lévőkre, a tudását vajon képes-e átragasztani az olyan lelkes amatőrökre is, mint amilyen én is vagyok, és ha igen, ezt hogyan teszi?

Persze még ott van az a tény is, hogy ha lehetőség nyílik egy ilyen különleges mesterkurzusra, már miért is ne élnénk a lehetőséggel? De természetesen a legfontosabb indokom a lehetséges szakmai fejlődés volt. Mert miközben egy-egy videó anyagon dolgozunk különböző szereplőkkel, egy kicsit az ő bőrükbe bújva kell mindezt megtennünk. Merthogy egy vágónak értenie kell többek között a dramaturgiához is, értenie kell, milyen érzelmekkel bírnak a karakterek, milyen fejlődésen mennek keresztül. A vágószobában egy kicsit mi magunk is újraírjuk, újraformáljuk azokat a legkülönfélébb személyiségeket, akiket végül viszont lát a néző a vásznon.

A kulcsszó mindehhez pedig az önismeret. Karaktereink megalkotásához és megértéséhez a saját magunk megismerésén keresztül vezet az út. Ehhez pedig hat kérdést kell feltennünk: Vajon akik nem ismernek jól, milyennek látnak minket? Mik a legnagyobb félelmeink? Mik a legnagyobb értékeink? Milyenné szeretnénk válni? Milyen tulajdonságaink dühítenek másokat? Mik azok a dolgok, amik minket dühítenek leginkább? Az ezekre a kérdésekre adott válaszokon bármikor érdemes elgondolkodnunk, nem csak akkor, ha írunk. Mert ezek azok a tulajdonságok, amik önmagunkat és a karaktereinket is mozgatják. Ezek azok, amikkel takarózunk mások és az egész világ előtt, a legbelsőbb félelmeink, amik cselekvésre késztetnek és végül bajba sodornak. Az értékeink, amikkel a mindennapokban szembe nézünk és megbirkózunk egy előttünk álló problémával. A céljaink, amikért küzdünk. És végül ott van a lecke, amit megtanulunk vagy elbukunk.

Laurie számtalan filmes példán keresztül kalauzolt el minket a legfontosabb személyiség-típusok világába. Megtudhattuk, hogy hogyan és mennyire különbözőképpen látják a karakterek a körülöttük lévő világot, hogyan látják az életet magát, hogyan viszonyulnak a szeretethez vagy éppen miben rejlik az ő sötét oldaluk. Egy valami azonban közös bennük. Egy karakter alapvetősen sosem változik meg. Egy karakter tanul és fejlődik. De legfőképpen érez, ez által lesz valós, élettel teli személyiség. Ha pedig igazán érez, akkor alakulhatnak ki bennünk is intenzív érzések iránta. Ha meg tud fogni benne valami, ha szórakoztatni tud, ha felkelti a figyelmet, akkor lesz az a személység emlékezetes és csakis ekkor kezdhetünk el hinni benne.

Majzik Andrea

Laurie Hutzler: The Emotional Toolbox – Élménybeszámoló egy mesterkurzusról

Két nap. Tizenhárom óra. Negyven fős társaság. Jelentős szakértelemmel a hátuk mögött. Plusz egy fő, kevesebb gyakorlattal. Én. Ahogy sétáltam felfelé a Falk1 Rendezvényközpont csigalépcsőjén, nemzetközi nyüzsgést hallottam leszűrődni az emeletről. Talán a lelkesedés tévesztett meg, nem tudom. Mindenesetre meglepődtem a társaság vártnál magasabb átlag életkorán. Mintha véletlenül egy időkapun léptem volna át. Sokkal többet kellett volna már élnem, ahhoz, hogy itt legyek. Valami ostoba aggodalom lett rajtam úrrá, ahogy átvettem a mappát, és az elegánsan kanyarított „é” betűt ábrázoló kitűzőt. Équinoxe Europe, a mesterkurzus szervezője.

-Ki az, aki író?

Laurie Hutzler, az előadó ezt a kérdést tette fel először, mikor közönségét faggatta. Nem emeltem fel a kezem, csak hosszú mérlegelések után tudtam volna eldönteni, mi is a helyes válasz. Ez a bizonytalanság pedig még több kérdést hozott magával. Tényleg, mit keresek akkor itt? „Mesterkurzusainkat mindenkinek szánjuk, akik forgatókönyveket olvasnak, nem csak azoknak, akik forgatókönyveket írnak.” Épp a mappámba felírt bíztató jelmondatot olvastam.

„Hogyan jussunk el a történet szívéhez.” Laurie megtalálta az utat. És ahogy egyre hosszabb ideje hallgattam, jöttem rá, hogy nem csak a történet, hanem a hallgatóság szívéhez is. Ugyanakkor nem akartam, hogy csalódás érjen, ráébredjek, a marketing áldozata vagyok csupán. Így gyanakodva figyeltem egy ideig Laurie-t, aki olyan csatornáknak dolgozott már, mint a BBC, a Channel 4, stúdióknak, mint például a Pixar, a Disney, vagy a Dreamworks. Engem nem a nagy nevek győztek meg, vagy az, ahogy kiemelte, hogy egy jó karakternek mindenképpen érzelmi reakciót kell kiváltania a közönségből. Hanem az, ahogy gyakorlatban alkalmazta módszerét. Ahogy érzelmeket váltott ki belőlünk. Például mikor megkérte közönségét, hogy idézze fel az első meghatározó filmes élményét.

Mintha pszichológusként látott volna át az embereken. Néhányan kényelmetlenül takargattuk azokat a válaszokat, amelyeket saját személyiségünkre vonatkozó kérdéseire írtunk le. Ebből a hat kérdésből építettük fel egy karakter lehetséges útjait. Saját lehetséges útjainkat. Mintha nem is egy forgatókönyvírói, hanem önismereti kurzuson ültünk volna. Félelmeink, vágyaink, tulajdonságaink, melyekre büszkék vagyunk, vagy melyeket szégyellünk voltak a kapaszkodók, hogy feltornásszuk magunkat arra a nagy falra, ami elválaszthat olykor attól, hogy fikcióban is élő szereplőket tudjunk alkotni. Önismeret és tudatosság kell hozzá csupán.

Valahol aggasztó is volt a felfedezés, ahogy eljutottunk a karaktertípusok elemzéséhez. Egy művészetet, az írást lehetséges ilyen mechanikusan is előállítani? Nem lehetséges, de Laurie Hutzler megtalálta és megadta nekünk azokat az eszközöket, amikkel életre kelthetjük karaktereinket, hogy rajtuk keresztül fejezhessük ki érzéseinket. Nagyon örülök, hogy a Budapest Film Academy hallgatójaként lehetőségem nyílt résztvenni a kurzuson.

Szekér Viktória
Budapest Film Academy – ELTE

A klasszikus angol munkásosztály gyermekeként a filmes szakmát nem az egyetemi padban ülve tanulta ki. Profizmusát és szabad gondolkodását a sok gyakorlásnak köszönheti, amelyet a brit reklámiparban eltöltött néhány év tett lehetővé. Alan szerint az ötleteket nem szabad karanténba zárni, engedni kell, hogy szárnyaljanak, hisz a történelmet mindig a kicsit flúgos emberek flúgos gondolatai vitték előre.

Ugyan kinek jutott volna például eszébe, hogy filmet lehet rendezni, úgy hogy a legidősebb szereplő is csak tizenkét éves? A Bugsy Malone-nal, a gyermekgengszter-musicallel meghódította azt az Amerikát, ami már égett a vágytól, hogy Al Caponét rács mögött tudja. Innen már egyenes út vezetett a napfényes Hollywoodba. Visszatekintve azokra az évekre Sir Alan azt mondta, a mai tudásával biztos eszébe sem jutna belevágni egy ilyen produkcióba. Fiatalság bolondság …

Életének következő jelentős állomását az Éjféli Express elkészítése jelentette. A török börtönből kiszabadult Billy Hayes visszaemlékezéséből az akkor még pályakezdő Oliver Stone írta meg a forgatókönyvet. Alan, mint a film rendezője kiemelte, technikai okokból kénytelen volt bizonyos elemeit a forgatókönyvnek átírni. Ahogy fogalmazott, a rendezőnek mindenre joga van. A végeredmény pedig magáért beszél.

Hajlamos az ember azt hinni, ha egy film „based on a true story” –val kezdődik biztos igaz történet alapján készült. De ez nem mindig igaz. Sir Alan is változtatott, szerinte az ő verziója jobb lett, mint az eredeti. Hiszen ha elképzeljük, hány kézen át jut el az eredeti történet a filmvászonig (memoár, forgatókönyv, rendező, producer, néző) természetes, hogy messzire kerülünk az igazságtól.

„Nekem a forgatókönyv olyan, mint egy tervrajz. Koordinátákat adok meg a végcél eléréséhez. Persze az első vázlat mindig rossz.” Még neki is két hónapig tart egy forgatókönyv megírása, és még legalább egy év a csiszolgatás. „De ez még mindig egyszerűbb, mint a rendezés, és az ebédszünetek is hosszabbak.” A leendő íróknak, azaz nekünk kulisszatitokként elárulta, hogy addig nem jó egy forgatókönyv, amíg az csak az írónak tetszik. Fontos a visszacsatolás másoktól is, ezért semmit sem kell túlbonyolítani. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít – minimális szómennyiséggel is le lehet írni a történetünket.

“Csak, ha csinálod, akkor leszel egyre jobb” – elmondása szerint tehát nem az a fontos és említésre méltó, hogy az ember pénzt kap a munkájáért, hanem hogy megírta őket, és ezzel is csak job, tapasztaltabb író lett. Még neki is vannak pusztán csak papírra vetett ötletei, amik lehet, örökké ujjgyakorlatok maradnak.

Manapság, amikor mindenki munkaeszköze a számítógép – még az íróé is, ne elégedjünk meg a képernyő virtuális valóságával. A kézzel fogható tapasztalat új megvilágításban láttatja a leírtakat.
Itt egy tuti recept Alantől: ha kész a forgatókönyv, vagy egy részlete, nyomtassuk ki és üljünk be vele kedvenc bisztrónkba, majd egy pohár sör vagy kávé mellett olvassuk át. Még az sem baj, ha pecsétes lesz a papír.

Alan szerint a jó forgatókönyvíró az ígéretesnek tűnő gondolatokat nem csak betűkben, hanem képekben is látja, sőt ha ismeri a rendezőt, akkor még az ő ízlését is figyelembe veszi az íráskor. Ő is azok közé a rendezők közé tartozik, akik saját szájuk íze szerint még módosítják a forgatókönyvet, ha szükséges.

Mint mondta, saját magát inkább drámai rendezőnek tartja, aki igyekszik megtalálni a drámaiság és a művészet, valamint az üzlet közötti arany középutat. És ha még alkotásaival a közélet alakulására is hatni tud, mindent elért, amit csak lehetett filmjeivel.

A Fame, az Angyalszív, a Lángoló Mississippi és az Evita alkotója az elmúlt ötven évet karikatúrákban is az utókorra örökíti. Búcsúzóul mi is kaptunk egy kis ízelítőt belőle. A két nap elteltével úgy érezhettük, mi is mindent le akarunk írni. Írni, írni és írni!

Dorothy Lawrence